A kutyák talán legfontosabb tevékenysége az evés. Gondolom ezt abból, hogy minden kutya percre pontosan ismeri az órát, ha evésről van szó. Amikor mindkét kutya bevonul a szobába és szinte párhuzamosan csóválja, kinek mije van, farok vagy farokcsonk, akkor biztos lehetek benne hogy délután 4 óra van. Ugyanis ekkor kezdenek el emlékeztetni arra, hogy ideje lenne enni adni. 

Naponta kétszer kapnak enni, bár Baba még fiatal, neki is kétszer adok, mint az öreg kutyáknak szokás. Megfigyeltem ugyanis, ha egyszerre odaadom a napi adagot, behabzsolja, utána visszaöklendezi és újra megeszi. Pfuj, de gusztustalan. Persze nem bír nyugton maradni egyetlen percre sem, az ugrálástól megint csak öklendezés lesz. A boxerek hajlamosak a gyomorcsavarodásra, jobb ezt elkerülni. Bobó meg már úgyis benne van a korban, nyugodtan kaphat kétszer enni egy nap. Így aztán ha véletlenül egyik el is nézné az órát, a másik figyelmezteti, gyere menjünk szólni, hogy vacsoraidő van.

Reggel leghamarabb Bobó éhezik meg. Vagy már bejön a hálószobába szólni, hogy megéheztem, vagy ha én kelek fel korábban, akkor kísérget mindenhova a lakásban, szorosan mögöttem jön, ha megállok csak felnéz rám, mintha mondani akarna valamit. Nem tehetek róla, de ilyenkor egy gyerek kori mesefilm jut eszembe, a kis Mukk története. Topog az öregasszony a házban jobbra-balra és azt mormogja, mit is akartam, mit is akartam. Kis Mukk meg megy mindenhova utána és szorgalmasan válaszolgat: nekem enni adni, nekem enni adni. Hát valahogy így vagyok én Bobóval. Én ugyan nem kérdezem, mit is akartam, de Bobó figyelmeztet, neki enni adni. Reggel a fürdőszobába nem tudok úgy kimenni, hogy ne kövessen oda is. Ha megállok mondjuk a mosogató mellett, akkor hátat fordít nekem és leül, de közvetlenül a lábam mögé és teljes testsúlyával nekem dől, nehogy el tudjak szökni onnan. Néha úgy dolgozom, hogy teljesen a szekrény oldalának nyomja a lábam.

Amikor behozom a két etető tálat, rendszerint megnyugszik, na végre, megértette, mit akarok mondani. Baba eközben az ágyában ül és feszülten figyeli, mi történik, fölöslegesen nem ugrál, elintézi helyette a kaja rendelést Bobó.

Amikor Baba hozzám került, reszelt almát és répát kevertem a kajájába, de később már nem kellett reszelni se az almát, csak felkockáztam. Bobónak is így adtam, de ő nem ette meg. Gondosan lenyalta az alma kockákról a szerinte ehető kaját, az almát meg Baba fogyasztotta el nagy boldogan. Nem fogsz velem kitolni, kell az a vitamin télen, belereszeltem neki az almát, úgy meg is ette. Sőt, úgy látszik annyira ízlett neki, hogy egy idő után már akkor is odasorakozott, ha magamnak szeleteltem fel egy almát. Azóta legfeljebb ketté vágom, jól elszórakoznak vele. Amikor meg ellopják az almát, még elvágni se kell, azzal is boldogulnak.

Baba mindenféle gyümölcsöt megeszik, Bobó csak gondosan és hosszan megszagolta, amit elé tettem, majd elfordította a fejét, nem kérem. Amikor látta, hogy Baba megeszi, ő is megkóstolta. A vége az lett, hogy maradt egy kis gyümölcssaláta, amikor vendégek voltak. Elosztottam a két tálba és a két kutya nekiesett, Bobó végzett hamarabb és már lesett is Baba tálja felé, hogy mind meg akarod enni? Ugye hagysz még nekem is? Azóta ő is megeszik minden gyümölcsöt, legnagyobb meglepetésemre a savanyú meggyért volt oda legjobban, nem győztem elég gyorsan adni neki.

Először mindig Bobó száraz tápját áztatom be, amíg az ázik, megmelegítem Baba kajáját a hűtőszekrényből, mindkettőt felhígítom, na akkor már Baba is kiugrik az ágyából és sűrű nyöszörgéssel siettet. Azt már írtam, hogy szépen végigcsinálják a ceremóniát, megvárják amíg kimegyek az ajtón, kezemben a tálakkal és csak akkor jönnek ki utánam. Leülnek a megszokott oldalon, Bobó jobbra, Baba a bal oldali etető karika elé. Szép nyugodtan le tudom tenni a tálakat, beleilleszteni a karikába, de akkor már ugrásra készen, rám függesztett szemekkel várják, hogy kimondjam a vezényszót: jó étvágyat. Hangos lefetyelés, csámcsogás, majd amikor már azt hinnénk, kiürültek a tálak, a szomszéd tálban még mindig lehet találnak egy rizsszemet vagy egy kóbor molekulát, amit még le lehet nyalni, alatta a földről is mindent fel kell takarítani, legvégül egymás pofájáról is lenyalják, ami rajta maradt.

Baba már megtanulta, hogy amikor mi eszünk, nincs koldulás, úgyse kap semmit, csak ha mi már befejeztük az evést. Bobóka ezt elég nehezen tanulta meg, de már nem jön oda ő sem, ha az asztalnál eszünk. Még a vendégek is megdicsérték őket, milyen jól neveltek. Igaz őket is megkértem, hogy csak semmi asztal alatt dugdosás. Persze mindenki hagyott nekik, mert hát látszik is rajtuk, milyen soványak, rosszul tartottak, aztán evés után mindenki boldogan adta oda nekik, amit félre tettek a kutyáknak. Ők meg szép illedelmesen vesznek el minden falatot, nem kapkodnak, nem harapnak rá az ember kezére.

Hiába kezdenek el délután 4-kor jelezni, az esti etetési idő mindig tolódik egy kicsit későbbre, vagyis amikor kezd sötétedni. Azért szokták meg a 4 órát, mert tél derekán 4-kor már sötét volt, 4-kor már kaptak vacsorát is. Remélem ők is meg fogják ezt szokni, mert eddigi tapasztalatom szerint nyáron délután 4-kor 40 fokban még nincs étvágyuk, akkor csak 8-9 óra felé tudnak jó étvággyal enni, amikor lehűlt az idő egy kicsit. Azért a szertartást már időben el kell kezdeni...