Kicsit fárasztó hét volt. Állandó készenlét, figyelni, mikor bántják egymást, beszoktatni Bobót a mi életritmusunkba. Ez utóbbi meglepően könnyen ment. Bobó mindent figyelt, szemmel tartott, megjegyzett. Elsőnek persze azt tanulta meg, mikor van etetés, másodiknak azt, ha a hűtőhöz megyünk, onnan kaja jön ki, érdemes odamenni koldulni. Csak állt és csorgott a nyála két oldalt, ami nálunk nem szokás, mert nincs minden pillanatban etetés. Van jutalom falat, ami tényleg jutalom valami ügyes feladat végrehajtásakor, de amikor mi eszünk, akkor nekik nincs falatka dugdosás. Ezt bizony elég nehezen értette meg.

Aztán a kajaváltás is okozott problémákat. Első két nap minden rendben volt, de aztán jött a hasmenés, kísérőként pedig délután 2-kor megkezdte a lakás elgázosítását, de annyira, hogy csak bukóra nyitva hagyott ablak mellett lehetett elviselni valamennyire. Éjjel is többször felkeltett, már nem Babát küldte ébreszteni, hanem önállóan is be tudott jönni szólni, hogy baj van. Becsületére legyen mondva, amióta itt van, még egyszer sem okozott gondot ilyesmivel a lakáson belül. Igaz, első nap kint a teraszon lévő kutyaház sarkánál emelte meg a lábát, rászóltam, délután a másik sarkot pisilte le, megint rászóltam, azóta a kutyaház minden sarka biztonságban van, csak a kutyakertben intézi a dolgokat. Úgy két hét után az elgázosítás is abbamaradt, a széklet is beállt, gondolom addigra az idegállapota is rendbe jött, megnyugodott, jó helyen van, biztonságban, melegben, - és nem utolsó sorban szeretetben.

Baba sem adta fel a reményt, hogy végre lesz egy saját külön bejáratú játszótársa, folyton hívta játszani, egyre erőszakosabban, a fülébe ugatott, miközben hasalással jelezte, hogy az ugatás játékra hívást jelent. Ugyanilyen módon szokott minket is játszani hívni, két első mancs terpeszben, fej mélyen lehajtva közéjük, aztán egy elrugaszkodás, felugrás, három vakkantás, majd újra az előbbi póz. Szegény Bobó próbált kitérni egy darabig, de aztán jobbnak látta beadni a derekát, mielőtt halláskárosult lesz, és elkezdődött a birkózás. Ilyenkor Baba hanyatt vágja magát, négy lábával az ég felé kalimpál nagy boldogan, átfogja a mancsával Bobó nyakát vagy éppen eltolja magától a lábaival. Bobó meg nagy óvatosan csak a fejével ökleli, lökdösi, néha mély morgó hangon imitálja a harcot, közben még véletlenül se sértené fel Baba bőrét. Különösen szeretik ezt a játékot az én lábaim közelében űzni, ezzel engem is bevonva a játékba. Ilyenkor jól teszem, ha megkapaszkodom valamiben, mielőtt én is a földön találom magam, közöttük.

Játékkal nem nagyon játszik Bobó, bár egyszer csomóhúzáson kaptam őket.

Miután Bobó hajlandó volt játszani Babával, az irigysége is alább hagyott kicsit. Baba már régen úgy eszik, ha meglátja a tálat a kezemben, leül és megvárja míg kimegyek vele a teraszra, majd ott újból leül és feszülten figyeli, mikor adom meg a jelet, hogy ehet. Ezt most szépen bemutatta Bobónak is, aki néhány gyakorlás után fel is fogta, mit várunk el tőle. Azóta együtt eszik a két kutya, végigcsinálják szépen a szertartást, majd evés után kinyalják egymás tányérját, végül rendbe teszik egymás pofiját is. Eleinte még ott álltam ugrásra készen, ha el akarják venni egymástól az ennivalót, vagyis ha Baba el akarja venni Bobótól, de nem volt rá szükség. Ez a kép Bobó érkezése utáni 3. napon készült.

Három nap elteltével már nem csak Baba ült be Bobó ágyába, de időnként Bobó is meglátogatta Babát. Mindössze ennyi idő kellett, hogy barátok legyenek. Milyen jó, hogy az első nehézségek után nem adtam vissza azonnal ezt a fiúkát.

Na és nézzük csak meg közelebbről, a szomorkás pofiból mi lett? Egy huncut, vigyori pofi...