Kicsit régen jelentkeztem, most viszont egy jó hírrel jöttem:

Branco gazdira talált!

Igaz hogy nem most, hanem még májusban, de sok minden történt az én életemben is, nem volt időm írni. Majdnem nem jött össze a dolog, mert a házaspárnak már volt egy szintén mentett németjuhász lánykája, aki nem igazán szerette volna elveszteni az egyeduralmát kis falkája felett. Viszont gazdimami - akárcsak én annak idején - első látásra beleszeretett ebbe az öregfiúba, nem törődött bele, hogy nem kerülhet hozzá ez a boxer legény.

Az első találkozás nálunk zajlott le. Az a hölgy, aki segített volna gazdimaminak elvinni Brancót, nem ismerte ezt a fiút, nem merte közel engedni egymáshoz a két kutyát. Így aztán nem is volt igazi az ismerkedés, csak én barátkoztam össze a németjuhásszal, Branco nem.

Második alkalommal a Noétól Kata vitte el háztűznézőbe Brancót a lányos házhoz. Azt mondta, minden rendben volt, nem lesz baj, ott is hagyta. Még szerencse, hogy induláskor megdajkáltam a fiút, elküldtem vele a kedvenc gumicsirkéjét és amikor már nem látta, mert elindultak az autóval, egy jót bőgtem.

Utána még napokig rémálmaim voltak, hogy cafatokban lógó bőrrel kapom vissza, mert széttépte őt a németjuhász. Brancóban biztos voltam, hogy nem támad vissza, amíg itt volt, még csak rá se mordult az én erőszakosan játékra hívó fiatal boximra. Ha morgás volt közöttük, az csak a játék kísérő hangja volt, mert amikor belelendültek, igencsak megadták a módját. Még engem is félre vezettek először, de aztán láttam, hogy még a szőr se áll fel a hátukon, ebből tudtam, hogy csak szinkronizálják a játékot.

Branco nálam a sokkal egyszerűbben megjegyezhető Bobó nevet kapta, az új gazdi Bubunak hívja, de neki édes mindegy, hogy szólítják, ha kedvesen szólnak hozzá, ő már megy is. Szerencsére közben is kaptam a híreket meg a képeket Branco-Bobó-Buburól, akit ezután csak Bubunak fogok említeni, mert most már ez ő.

Úgy emlékszem, a férj kutyája lett volna a németjuhász, de szegényt valószínűleg egy férfi bánthatta, így nem igazán bízott a férjben sem, mivel férfi. Bubu viszont első perctől kezdve imádattal nézett rá és követte mindenhova, mintegy pótolva azt a szeretetet és rajongást, amit a németjuhásztól nem kaphatott meg.

A németjuhász viszont gazdimami dédelgetését élvezhette, aki annyira sajnálta őt, hogy maga mellé vette az ágyába is. Persze esténként, amikor gazdipapi is le akart feküdni, ez gondot jelentett, mert a leányzó morgással, vicsorgással próbálta elzavarni a férjet a szerinte kizárólag őt megillető ágyból.

Bubu szépen birtokba vette a neki szánt kényelmes fekhelyet a földön, természetesen kispárnával a feje alatt, ahogy nálam megszokta. Nem tudom, az előző gazdája, aki mindenféle indoklás nélkül egyszerűen csak leadta őt a menhelyen, vajon tett-e kispárnát a kutya feje alá, de valahogy ezeknek már a génjeiben van a kényelem szeretete. Azóta persze kaptam olyan képeket, ahol Bubu is ott fekszik a francia ágyon a németjuhász mellett...

Mára búcsúzom, de legközelebb teszek fel képeket is.

Branco 7-8 éves, ilyen korban már nem olyan játékosak a kutyák, kivéve ha boxer a fajtájuk. Branco-Bobó azonban nem akart egyet érteni azzal a véleménnyel, hogy a boxereknek sose nő be a feje lágya, még öregen is kaphatóak egy kis játékra. 

Bánatos szemekkel, lógó orral totyogott a lakásban, félre fordítva még a fejét is, ha valami játékot nyújtottam feléje. Hiába cirógattam az orrát a csomó rojtjával, még dühös se lett, csak elhúzódott, Gurítottam a labdát, mintha nem is látná. Nyomogathattam a sípolós labdát vagy másik játékot, az se keltette fel az érdeklődését.

Természetesen Baba se adta fel a reményt, hogy egyszer Bobó is enged a minden kutyának egyértelmű játékra hívó mozdulatoknak és az ugatásnak. Ő nyert, neki sikerült először kimozdítania Bobót a közönyéből. Persze érthető volt. Senki nem tud olyan idegesítően ugatni, mint Baba. Ha ő játszani akar, akkor kikényszeríti. Szegény Bobó is inkább belement a hancúrozásba, mint hogy halláskárosult legyen időnap előtt. Öreg korára enélkül is  utolérheti ez a probléma.

Elnéztem, ahogy játszanak a teraszon. Baba szinte Bobó feje alá csusszant, hanyatt vágva magát a két első mancsával átkarolta Bobó nyakát, miközben a hátsó lábaival eltaszította magától, majd elengedte a nyakát is és élvezte, ahogy Bobó a fülcimpáit csámcsogja. Aztán támadásba lendült a fiú, a fejével öklelte Babát, még csak véletlenül se sértette fel a bőrét a fogaival, közben harci morgást imitált. Aki távolabbról nézte őket, könnyen verekedésnek gondolhatta, pedig amikor a lány fölé állt, akkor is gondosan vigyázott, nehogy rálépjen a hasára, kizárólag a kutya mellé lépve engedte le a teljes 30 kilóját.

Ezek után úgy kezdődtek a reggelek, hogy kiengedtem őket a teraszra a birkózó szőnyegre és amikor lenyomtak pár menetet, akkor kaptak reggelit. Tele hassal már nem akartak hancúrozni, csak pihenni, így szépen bennük maradt, amit megettek, gyomorcsavarodástól se kellett tartanom. Amíg Baba egyedül volt, reggeli előtt mindig kimentünk a fűre labdázni. Most ez lett a reggeli torna.

A kezdeti nehézségek után annyira belejött Bobó a játékba, hogy már bent is ment a bunyó. Annál is inkább, mert hűlt az idő odakint, egyre kevesebb ideig akartak kint maradni, épp csak elintézték amit kell és már jöttek is befele. 

A legtöbb képet törölnöm kellett, mert állandóan bemozdult, homályos lett, de aminek megkegyelmeztem, ott is elég nehéz kibogozni, melyik láb kihez tartozik. 

Ment a hancúrozás szőnyegen, kövön, kutyaágyban, ha a fürdőszobában voltam, akkor az ajtót döngetve a fürdő előtt, vagy a konyha közepén kerülgettem őket főzés közben. Legkedvesebb birkózó helyük a lábam közelében van, engem is bevonva a játékba, de ilyenkor jobban teszem, ha megkapaszkodom valamiben, különben gyorsan ott lent találom magam közöttük.

Nemsokára már velem is játszott Bobó, amikor megráztam előtte a csomó rojtját, utána nyúlt, komótosan lassan megfogta és óvatosan elkezdte húzni. Persze Baba azonnal felfigyelt az új játék lehetőségre, elkapta a csomó másik végét a kezemből és most már ketten dolgoztak vele. 

Eltelt 3 hónap és a többi játék még mindig nem érdekelte Bobót. Birkózás és a csomó, ez a kettő volt műsoron. Jaj nem is igaz, mert volt egy harmadik is, az a labda, aminek a belsejébe kekszet lehet tenni, és amikor gurítják, itt-ott kipotyog belőle a keksz, amit fel lehet falni. Na a labdák közül ez az egy érdekelte - volna, ha nem kaparintotta volna meg mindig Baba, hogy kiegye belőle a kekszet.

A napokban vásárolni voltam, igaz kutyazacskóért mentem, de megláttam egy gumicsirkét, Van otthon kettő is, az egyiknek nincs feje, tehát nem is sípol, a másiknak még van feje, de a síp a hasában csörög. Ezt Bobónak szántam, Babának egy újabb labdát, ami sípol meg tüskés, lehet rágni, majd meglátjuk, ki melyiket kéri.

A labda telitalálat volt, Babának a meglévő 30 labda is kevés, jól jött a harmincegyedik is. Viszont Bobó meglepett. Bevitte az ágyába a csirkét, nyalogatta, nyomogatta, rágcsálta, forgatta, majd amikor elfáradt, ráfeküdt és pihent egy kicsit, aztán folytatta a játékot.

 Amikor átment Baba ágyába, oda is vitte magával. Másnap is arra figyeltem fel, hogy megy a kosárhoz és próbálja kivenni belőle a csirkét, többször visszaejti, de nem adja fel, majd büszkén feltartott fejjel viszi az ágyába. Máskor meg egy labdát emelt ki a kosárból és vitte az ágyába. Még a végén azt is megérem, hogy odahozza nekem a labdát, mint Baba.

Sőt, amikor Babának elgurítottam a labdát a konyhában, ő is utána iramodott, persze Baba mellett ő labdába se rúghat. Azért jót nevettem, (bocsi hogy kinevettelek benneteket), de mindketten úgy startoltak a csúszós konyhakövön, mint a rajzfilm figurák, helyben futással. Meg kellett fognom Babát, hogy Bobónak is guríthassak egy saját labdát, amit visszahozhat.

Éppen ideje, hogy jöjjön a tavasz, de legalább a jobb idő, amikor kimehetünk a kertbe labdázni, frizbizni, fogócskázni.

Mint minden boxer, Bobó is szeret sokat aludni. Eleinte gondok voltak, mert az érkezésekor megmutattam neki a piros műanyag ágyat, hogy ez a helyed, amit ő meg is jegyzett. Csakhogy Baba a kis házisárkány ha csak Bobó kitette a lábát az ágyából, már át is telepedett abba. Bobó meg jött oda hozzám bánatos pofával, hogy én most hova feküdjek. Mutattam neki az üres ágyat, de ő tiszteletben tartotta, hogy az Baba helye, nem akarta elfoglalni. Vagy az nem tetszett benne, hogy fából készült?

Azért néha egészen jól elheverésztek benne mindketten.

 Nem tudom, az előző gazdájánál milyen helye volt Bobónak, de szeret bemenni a teraszon a kutyaházba, vagy a konyhában itt-ott elheverni a kövön.

A kutyaház nem fűtött, nem téli használatra terveztük, de két réteg között hungarocell szigetelés, előtér, a belső tér ajtaján hőfüggöny, belül szőnyegpadló és azon párna, tehát nagyon hideg nem lehet bent. A reggeli rutin része, hogy amíg ők reggeliznek és elintézik ügyes-bajos dolgaikat, addig én felmosom a konyhát. Ha ők hamarabb végeznek, mint én, akkor szokták igénybe venni a ház nyújtotta védelmet, de annak is rendszerint csak az előterét, nehogy lemaradjanak az ajtónyitásról. Nagyon hidegnek kell lenni ahhoz, hogy mindketten beljebb menjenek.

Amikor Baba elfoglalta Bobó ágyát, ő inkább a konyhakőre feküdt, mint a másik ágyába. Rendszeresítettem neki egy szőrmét, legalább arra feküdjön. Ezt annyira megszerette, hogy ezután szinte csak azon feküdt, néha olyan kitekert pózokban, hogy már-már megijedtem, valami baja van.

Persze ez a fekhely se lehetett sokáig kizárólag az övé. Sárkányka hamarosan betársult hozzá.

Letettem a másik szőrmét is, hogy mindkettőnek legyen, de fölösleges volt...

Legalább békésen elvannak...

Még valami kiderült, miért szeretnek a konyha közepén feküdni. Élvezik a padlófűtést.  Persze ez nem igazi padlófűtés, csak én hívom így. Nem a falon kívül vannak elvezetve a radiátorokhoz a fűtéscsövek, hanem a kő alatt, így azon a sávon jó meleg a kő. Nem is olyan buták a kutyák, igaz?

Ha már az alvásról írok, nem hagyhatom ki a kispárnát. Tapasztalatom szerint nagyon szeretik a boxerek kispárnára tenni a fejüket. Ezen ne múljon, kaptak mindketten külön egy-egy párnát. A fiam azt kérdezte, én teszem minduntalan a fejük alá? Persze hogy nem. Kifigyeltem, az orrukkal addig bökdösik, míg átkerül az ágy másik oldalára, vagy egyszerűen a fogaikkal megfogják és átteszik a kívánt helyre. Van hogy a bejárati ajtónál találtam meg, vagy a fürdőszoba ajtó előtt, mert mégis csak kényelmesebb úgy várni rám, ha párna van a fejük alatt.

Egyre többször folyt a harc a piros műanyag ágyért, persze legtöbbször csak játékból, de sokszor maradt Bobó ágy nélkül, mert Baba terpeszkedett benne.

Mit tehettem, vettem egy vadiúj műanyag ágyat, a régit megkapta Baba, ha annyira ragaszkodott hozzá, az új ágy Bobóé lett, a faágyat meg kivontam a forgalomból.

Mint azt várni lehetett, Babának is az új ágy kellett, de szigorúan léptem fel ellene, visszaparancsoltam a helyére és azóta is a következetesen a saját ágyába küldöm, ha próbálkozik kitúrni Bobót. A fiatalúr meg büszkén trónol az új ágyában.

A kutyák talán legfontosabb tevékenysége az evés. Gondolom ezt abból, hogy minden kutya percre pontosan ismeri az órát, ha evésről van szó. Amikor mindkét kutya bevonul a szobába és szinte párhuzamosan csóválja, kinek mije van, farok vagy farokcsonk, akkor biztos lehetek benne hogy délután 4 óra van. Ugyanis ekkor kezdenek el emlékeztetni arra, hogy ideje lenne enni adni. 

Naponta kétszer kapnak enni, bár Baba még fiatal, neki is kétszer adok, mint az öreg kutyáknak szokás. Megfigyeltem ugyanis, ha egyszerre odaadom a napi adagot, behabzsolja, utána visszaöklendezi és újra megeszi. Pfuj, de gusztustalan. Persze nem bír nyugton maradni egyetlen percre sem, az ugrálástól megint csak öklendezés lesz. A boxerek hajlamosak a gyomorcsavarodásra, jobb ezt elkerülni. Bobó meg már úgyis benne van a korban, nyugodtan kaphat kétszer enni egy nap. Így aztán ha véletlenül egyik el is nézné az órát, a másik figyelmezteti, gyere menjünk szólni, hogy vacsoraidő van.

Reggel leghamarabb Bobó éhezik meg. Vagy már bejön a hálószobába szólni, hogy megéheztem, vagy ha én kelek fel korábban, akkor kísérget mindenhova a lakásban, szorosan mögöttem jön, ha megállok csak felnéz rám, mintha mondani akarna valamit. Nem tehetek róla, de ilyenkor egy gyerek kori mesefilm jut eszembe, a kis Mukk története. Topog az öregasszony a házban jobbra-balra és azt mormogja, mit is akartam, mit is akartam. Kis Mukk meg megy mindenhova utána és szorgalmasan válaszolgat: nekem enni adni, nekem enni adni. Hát valahogy így vagyok én Bobóval. Én ugyan nem kérdezem, mit is akartam, de Bobó figyelmeztet, neki enni adni. Reggel a fürdőszobába nem tudok úgy kimenni, hogy ne kövessen oda is. Ha megállok mondjuk a mosogató mellett, akkor hátat fordít nekem és leül, de közvetlenül a lábam mögé és teljes testsúlyával nekem dől, nehogy el tudjak szökni onnan. Néha úgy dolgozom, hogy teljesen a szekrény oldalának nyomja a lábam.

Amikor behozom a két etető tálat, rendszerint megnyugszik, na végre, megértette, mit akarok mondani. Baba eközben az ágyában ül és feszülten figyeli, mi történik, fölöslegesen nem ugrál, elintézi helyette a kaja rendelést Bobó.

Amikor Baba hozzám került, reszelt almát és répát kevertem a kajájába, de később már nem kellett reszelni se az almát, csak felkockáztam. Bobónak is így adtam, de ő nem ette meg. Gondosan lenyalta az alma kockákról a szerinte ehető kaját, az almát meg Baba fogyasztotta el nagy boldogan. Nem fogsz velem kitolni, kell az a vitamin télen, belereszeltem neki az almát, úgy meg is ette. Sőt, úgy látszik annyira ízlett neki, hogy egy idő után már akkor is odasorakozott, ha magamnak szeleteltem fel egy almát. Azóta legfeljebb ketté vágom, jól elszórakoznak vele. Amikor meg ellopják az almát, még elvágni se kell, azzal is boldogulnak.

Baba mindenféle gyümölcsöt megeszik, Bobó csak gondosan és hosszan megszagolta, amit elé tettem, majd elfordította a fejét, nem kérem. Amikor látta, hogy Baba megeszi, ő is megkóstolta. A vége az lett, hogy maradt egy kis gyümölcssaláta, amikor vendégek voltak. Elosztottam a két tálba és a két kutya nekiesett, Bobó végzett hamarabb és már lesett is Baba tálja felé, hogy mind meg akarod enni? Ugye hagysz még nekem is? Azóta ő is megeszik minden gyümölcsöt, legnagyobb meglepetésemre a savanyú meggyért volt oda legjobban, nem győztem elég gyorsan adni neki.

Először mindig Bobó száraz tápját áztatom be, amíg az ázik, megmelegítem Baba kajáját a hűtőszekrényből, mindkettőt felhígítom, na akkor már Baba is kiugrik az ágyából és sűrű nyöszörgéssel siettet. Azt már írtam, hogy szépen végigcsinálják a ceremóniát, megvárják amíg kimegyek az ajtón, kezemben a tálakkal és csak akkor jönnek ki utánam. Leülnek a megszokott oldalon, Bobó jobbra, Baba a bal oldali etető karika elé. Szép nyugodtan le tudom tenni a tálakat, beleilleszteni a karikába, de akkor már ugrásra készen, rám függesztett szemekkel várják, hogy kimondjam a vezényszót: jó étvágyat. Hangos lefetyelés, csámcsogás, majd amikor már azt hinnénk, kiürültek a tálak, a szomszéd tálban még mindig lehet találnak egy rizsszemet vagy egy kóbor molekulát, amit még le lehet nyalni, alatta a földről is mindent fel kell takarítani, legvégül egymás pofájáról is lenyalják, ami rajta maradt.

Baba már megtanulta, hogy amikor mi eszünk, nincs koldulás, úgyse kap semmit, csak ha mi már befejeztük az evést. Bobóka ezt elég nehezen tanulta meg, de már nem jön oda ő sem, ha az asztalnál eszünk. Még a vendégek is megdicsérték őket, milyen jól neveltek. Igaz őket is megkértem, hogy csak semmi asztal alatt dugdosás. Persze mindenki hagyott nekik, mert hát látszik is rajtuk, milyen soványak, rosszul tartottak, aztán evés után mindenki boldogan adta oda nekik, amit félre tettek a kutyáknak. Ők meg szép illedelmesen vesznek el minden falatot, nem kapkodnak, nem harapnak rá az ember kezére.

Hiába kezdenek el délután 4-kor jelezni, az esti etetési idő mindig tolódik egy kicsit későbbre, vagyis amikor kezd sötétedni. Azért szokták meg a 4 órát, mert tél derekán 4-kor már sötét volt, 4-kor már kaptak vacsorát is. Remélem ők is meg fogják ezt szokni, mert eddigi tapasztalatom szerint nyáron délután 4-kor 40 fokban még nincs étvágyuk, akkor csak 8-9 óra felé tudnak jó étvággyal enni, amikor lehűlt az idő egy kicsit. Azért a szertartást már időben el kell kezdeni...

Kicsit fárasztó hét volt. Állandó készenlét, figyelni, mikor bántják egymást, beszoktatni Bobót a mi életritmusunkba. Ez utóbbi meglepően könnyen ment. Bobó mindent figyelt, szemmel tartott, megjegyzett. Elsőnek persze azt tanulta meg, mikor van etetés, másodiknak azt, ha a hűtőhöz megyünk, onnan kaja jön ki, érdemes odamenni koldulni. Csak állt és csorgott a nyála két oldalt, ami nálunk nem szokás, mert nincs minden pillanatban etetés. Van jutalom falat, ami tényleg jutalom valami ügyes feladat végrehajtásakor, de amikor mi eszünk, akkor nekik nincs falatka dugdosás. Ezt bizony elég nehezen értette meg.

Aztán a kajaváltás is okozott problémákat. Első két nap minden rendben volt, de aztán jött a hasmenés, kísérőként pedig délután 2-kor megkezdte a lakás elgázosítását, de annyira, hogy csak bukóra nyitva hagyott ablak mellett lehetett elviselni valamennyire. Éjjel is többször felkeltett, már nem Babát küldte ébreszteni, hanem önállóan is be tudott jönni szólni, hogy baj van. Becsületére legyen mondva, amióta itt van, még egyszer sem okozott gondot ilyesmivel a lakáson belül. Igaz, első nap kint a teraszon lévő kutyaház sarkánál emelte meg a lábát, rászóltam, délután a másik sarkot pisilte le, megint rászóltam, azóta a kutyaház minden sarka biztonságban van, csak a kutyakertben intézi a dolgokat. Úgy két hét után az elgázosítás is abbamaradt, a széklet is beállt, gondolom addigra az idegállapota is rendbe jött, megnyugodott, jó helyen van, biztonságban, melegben, - és nem utolsó sorban szeretetben.

Baba sem adta fel a reményt, hogy végre lesz egy saját külön bejáratú játszótársa, folyton hívta játszani, egyre erőszakosabban, a fülébe ugatott, miközben hasalással jelezte, hogy az ugatás játékra hívást jelent. Ugyanilyen módon szokott minket is játszani hívni, két első mancs terpeszben, fej mélyen lehajtva közéjük, aztán egy elrugaszkodás, felugrás, három vakkantás, majd újra az előbbi póz. Szegény Bobó próbált kitérni egy darabig, de aztán jobbnak látta beadni a derekát, mielőtt halláskárosult lesz, és elkezdődött a birkózás. Ilyenkor Baba hanyatt vágja magát, négy lábával az ég felé kalimpál nagy boldogan, átfogja a mancsával Bobó nyakát vagy éppen eltolja magától a lábaival. Bobó meg nagy óvatosan csak a fejével ökleli, lökdösi, néha mély morgó hangon imitálja a harcot, közben még véletlenül se sértené fel Baba bőrét. Különösen szeretik ezt a játékot az én lábaim közelében űzni, ezzel engem is bevonva a játékba. Ilyenkor jól teszem, ha megkapaszkodom valamiben, mielőtt én is a földön találom magam, közöttük.

Játékkal nem nagyon játszik Bobó, bár egyszer csomóhúzáson kaptam őket.

Miután Bobó hajlandó volt játszani Babával, az irigysége is alább hagyott kicsit. Baba már régen úgy eszik, ha meglátja a tálat a kezemben, leül és megvárja míg kimegyek vele a teraszra, majd ott újból leül és feszülten figyeli, mikor adom meg a jelet, hogy ehet. Ezt most szépen bemutatta Bobónak is, aki néhány gyakorlás után fel is fogta, mit várunk el tőle. Azóta együtt eszik a két kutya, végigcsinálják szépen a szertartást, majd evés után kinyalják egymás tányérját, végül rendbe teszik egymás pofiját is. Eleinte még ott álltam ugrásra készen, ha el akarják venni egymástól az ennivalót, vagyis ha Baba el akarja venni Bobótól, de nem volt rá szükség. Ez a kép Bobó érkezése utáni 3. napon készült.

Három nap elteltével már nem csak Baba ült be Bobó ágyába, de időnként Bobó is meglátogatta Babát. Mindössze ennyi idő kellett, hogy barátok legyenek. Milyen jó, hogy az első nehézségek után nem adtam vissza azonnal ezt a fiúkát.

Na és nézzük csak meg közelebbről, a szomorkás pofiból mi lett? Egy huncut, vigyori pofi...

Első éjszaka nem sokat aludtam, minden neszre ugrottam, még nem tudtam, szobatiszta-e Branco, jelez-e ha ki kell mennie, hagyja-e aludni Baba, vagy éjjel is macerálja majd. Szerencsére nem volt semmi gond. Reggel Baba jött be ébreszteni, ahogy szokott, nyomában máris ott kocogott Branco. Mi van, kibékültetek az éjjel? Rájöttél hogy jobban jársz, ha beletörődsz, lesz egy játszótársad, fajtársad, akivel jobban el tudsz beszélgetni, mint velem?

Reggelinél csak egy tálat vittem ki, megfogtam Baba nyakörvét és a tálat letettem Branco elé. Jobb ha nem is Brancot, hanem Bobót írok, mert valahogy sehogy se jutott eszembe a Branco név, ha szólítani akartam a kutyát, ezért átkereszteltem Bobónak. Erre se meg a Brancora se hallgat igazán, szóval édesmindegy, de nekem könnyebb így. Baba és Bobó lett a két kutya neve.

Amíg Bobó evett. Babát simogattam, amit boldogan nyugtázott, nem foglalkozott a kajával, tudta hogy olyan még nem volt, hogy ne kapott volna reggelit. Amint Bobó végzett, megkapta Baba is a reggelijét, amit nyugodtan megehetett, mert Bobó nem ment oda, hogy elvegye tőle.

Reggeli után mehettek a kertbe, intézni a szokásos ügyeket. Van egy elkerített, fás, földes rész, amit kutyakertnek hívunk. Itt lehet ásni, futkosni, napozni és ügyintézni. Baba ennek a kertnek az egyik sarkába jár, Bobó kinézte magának a másik sarkot, így külön lány és fiú vécénk van. Nekem is könnyebb így ellenőrizni, minden rendben van-e a végtermékkel egyik meg másik kutyánál.

A földes kutyakertnek az is nagy előnye a füves kerttel szemben, hogy könnyebb takarítani. Aki próbálta már fű közül eltávolítani a végterméket, igazat ad a szólásnak, hogy lapít mint az a bizonyos dolog a fűben. Viszont van egy nagy hátránya is, esős időben dagonyázni lehet a sárban. Ezért bevezettük, hogy mielőtt bejönnek a lakásba, lábmosás van. Eleinte Baba is tiltakozott, mi ez, nem akarom, hagyjál. Azután rájött, hogy így sokkal kevesebb sarat kell neki lenyalnia a talpáról, mert azért az ágyában még tart egy kis utó-lábmosást. Azóta ha meglátja a kezemben a kis vödröt, már izgatottan topog, amikor a hátsó lábaira kerül sor, már emeli is őket, a megszokott sorrendben. Kíváncsi voltam, Bobó mit szól ehhez. Az érkezése estéjén is próbáltam lábat mosni, de igencsak tiltakozott, pedig nálam első nap sincs kivétel, mindent úgy kell csinálni, mint a többi napon kell majd. Ha valami olyat megengedek nekik, amit később megtiltok, akkor úgy érezhetik, megfosztottam őket az első nap megszerzett jogoktól. Ha meg akarok tanítani nekik valamit, akkor azt már az első nap el kell kezdeni. Az első napokban a legnagyobb bennük a megfelelni vágyás, akkor sokkal jobban figyelnek, memorizálnak. Másnap reggel, világosban, Bobó is csendes szemlélődéssel nézte, ahogy mosom Baba lábait és amikor őrá került sor, már nem tiltakozott. (Most így 2 hónap elteltével már ő is emeli a hátsó lábait...)

Baba hiába próbálta játékra csábítani Bobót, minduntalan kitért, elfordult, türelmesen de érthetően tudtára adta, hogy nem akar játszani. Baba egy idő után meg is értette, de azért még egy próbát tett, hogy legalább az ágyat visszavegye Bobótól

Ahogy dél felé kicsit melegedett az idő, úgy gondoltam, elsétálunk az állatorvoshoz. Részben azért, hogy nézze meg az ivartalanítás sebét, részben meg akartam mérni a súlyát, nézzenek bele a fülébe, a szőre alá, hallgassák meg a szívét. Kicsit féltem, mert láthatóan izmos, erős kutya, könnyedén elhúzhat, ha nem tudok parancsolni neki. Ahogy rátettem a pórázt felélénkült, már az ajtónál, majd a kapunál is ő akart elsőként kimenni. Szépen visszatereltem, te is tanuld meg, mint Baba, hogy előbb én megyek ki. Meg is várta, amíg bezárom a kaput, de aztán repültem a szemközti bokorig, mert azt biztosan meg kellett jelölni, hogy megtaláljuk visszafele jövet a kapunkat. Aztán még két bokrot megjelölt a sarkon is, ahol bekanyarodtunk, de attól kezdve lógó pórázzal jött mellettem, orrát a föld felett húzva szimatolt, mint egy nyomozó kutya. Gondolom a hazafelé vezető utat próbálta megjegyezni. A kertekből persze minden kutya kiüvöltött valamit felénk, de Bobó csak felemelte és odafordította a fejét, egy megvető pillantással jutalmazta az irigykedésüket, amiért ők a kerítéseken belül bezárva kénytelenek őt nézni, ahogy sétál, aztán visszatért az eredeti nyomozókutya pózhoz és mentünk tovább. Néha egy-egy útjelzőt még elhelyezett, de gond nélkül odaértünk az orvoshoz.

A váróban szép nyugodtan álldogált, csak akkor fordította csodálkozva oldalra a fejét, amikor kijött a rendelőből egy gazdi a kutyájával. Mi az hogy kijött, kirepült a kutyája után, aki vinnyogva, teljes erőbedobással, négy lábbal kapálózva menekült a rendelőből. Bobó csak nézte, hogy mit megengednek egyesek a kutyájuknak?

A rendelőben is türelmesen viselte a vizsgálatokat. Sajnos a farka tövénél volt egy kis bolha, így mindkét kutyának vettem Vectra cseppeket, mielőtt átterjed Babára is, ha még nem késő. Megmértük, éppen 30 kiló volt a súlya, Baba 23 kilójához képest tényleg nagy darab. Volt egy kis bűzmirigy kinyomás is, bizony nagyon tele volt, megegyeztünk, hogy egy hónap múlva jó lenne megint kinyomni.

Alaposan elfáradt, mire hazaértünk, én is, pedig nekem még volt egy sétám Babával. Egyszerre nem merek elindulni két kutyával, azóta is külön sétáltatom őket. A nap további része nyugodtan telt, az esti etetés is viszonylag jól ment. Aztán mindenki békésen nyugovóra tért.

Éjjel aztán Bobónak ki kellett mennie. A hálószoba ajtóm résnyire mindig nyitva van, hogy be tudjanak jönni ébreszteni, ha baj van, csak Bobó még nem érezte magát egészen otthon, nem ismerte a lehetőségeket. Így aztán megkérte Babát, menjen be felébreszteni engem. Amikor kijöttem, hogy kiengedjem őket az udvarra, Baba tüntetően visszafeküdt az ágyába, nem én vagyok a pisis, nem miattam kellett a meleg ágyból kibújnod. Babát is megdicsértem, hogy ügyes volt, Bobót is megsimogattam, amikor visszajött és visszafeküdtem aludni. Reggelig nyugalom volt.

Nyáron megérkezett hozzám a Noé Boxermentő csoportjától a hatodik boxer. Volt akit örökbe is fogadtam, de volt aki csak néhány hétig élt velem, amíg végleges gazdihoz költözhetett. A hatodik boxer egy alig két éves szeleburdi kamaszlány volt, aki már másodszor került be a menhelyre, először elcsavargott és befogták, akkor még érte mentek, de ezúttal a gazdái adták le. Nem tudni mi volt a bűne, szerintem csak nem értették a gazdák a boxer-életstílust, a mérhetetlen játék kedvet, mozgásigényt. Én minden esetre örökbe fogadtam és nagyon örültem, hogy ennyi élet és vidámság költözött vele a házba. Búza néven érkezett, de nálam új nevet kapott. Új élethez új név jár, másrészt ő volt az eddigi legfiatalabb örökbe fogadott kutyám, így a Baba nevet kapta.

Aztán megjelent a boxermentők honlapján a szokásos téli felhívás, hogy ideiglenes befogadókat keresnek, mert ezeknek a rövid szőrű, többnyire lakásban élő kutyáknak életveszélyt jelent, ha nyitott kennelben, a menhelyen kell tölteni a telet. A szívem egy percig sem kételkedett, de az eszem ágált egy darabig, megöregedtem már, 70 évesen egy boxerrel is elég nehéz lépést tartanom, nem hogy kettővel. Meg aztán ismerem magam, a végén annyira megszeretem, hogy őt is örökbe fogadom. Végül megegyeztem magammal, hogy bármennyire is nehéz lesz tavasszal nemet mondani, csak a téli hónapokra és csakis ideiglenes státusszal befogadok egy boxert.

Így a (Zoli nevű) Mikulás december 6-án meg is hozta hozzám Brancot, a kb 7-8 éves boxer fiúcskát. Ő lett a hetedik Noés boxerem. Előző nap volt ivartalanítva, kicsit még talán kába is volt, de mintha nem örült volna, hogy hozzám került. Bejött, megállt és ügyet se vetett az én kamaszlányom, Baba sürgés-forgására. Szomorú tekintetű kutyus volt, aki láthatólag nem érti, mi történik vele. A gazdái megunták, leadták, nem tudni miért, talán mert túl öreg már? Valóban őszül a pofija, de ez még nem ok a megválásra.

Később azért elindult és körbeszimatolt az új otthonában, mindent megnézett, megszagolt, állt előtte egy darabig, mintegy memorizálva a dolgokat. 

A "lányszoba" mellett várt rá egy "fiúszoba" is

Majd odajött hozzám is, rám nézett, a tekintetében bizonytalanság, most mi van? hol vagyok? mi lesz velem? Megsimogattam nagy busa fejét, vaskos nyakát, az egész kutya szokatlan volt a kicsi fejű, vékony nyakú, karcsú testű kamaszlányom után. Branco nagy nehéz, igazi kan kutya méretű, talán kicsit túlsúlyos is volt.

Branconak jól esett a simogatás, de Baba odarohant, félre lökte, vékony kis testének a lendület adott nagyobb erőt, hogy a masszív fiút kiüsse a kegyeimből. Na ez így nem lesz jó. Megpróbáltam szétválasztani és a két oldalamra kényszeríteni őket, hogy mindkét kezem alá jusson egy-egy kutya, de olyan erő kellett ehhez, amivel én már nem rendelkezem. Akkor helyére küldtem mindkét kutyát, de jött a következő probléma.

Baba egyik ágyból a másikba ugrott, ez az enyém, meg ez is az enyém, meg minden az enyém, vedd tudomásul. Szegény Branco angyali türelemmel csak állt és nézett, döntse már el végre ez kis házisárkány, hogy mit akar. Megint nekem kellett közbelépni, elvégre én vagyok a falkavezér, vagy mi. Szerencsére Baba elég szófogadó, ismeri is a stílusomat, mikor játszom vele, és mikor teszi jobban, ha szót fogad. Most ez utóbbi hangon szóltam rá, nem kiabálok én vele, csak ilyenkor keményebben pattan a szó. Be is ült az ágyába és várta, mi lesz a következő parancs. Hát az lett, hogy Marad! Maradt is ott szépen, amíg Branco is elhelyezkedett, ezután kaptak egy-egy kekszet, hogy érdemes legyen máskor is szót fogadni.

Végre én is szusszanhattam egyet, és a kisördög megszólalt a fejemben, kellett ez neked? Gyorsan eltereltem a gondolataimat, mielőtt még igazat adok neki és elkezdtem a vacsorát előkészíteni. Már tudtam, hogy az etetés se lesz egyszerű. Eddig nem ismertem Babát erről az oldaláról, de úgy látszik róla mintázták az irigy kutya mondást. Ha nem sikerül őt megfékeznem, még kárt is tehet Brancoban, mert amilyen gentleman módra viselkedik ez a fiú, inkább hagyná magát széttépni, mint hogy visszatámadjon. Vagy csak az első napokban viselkedik így? Aztán nagy verekedések, sérülések lesznek mindkét oldalról? Jaj mit vállaltam!!!

Elkészült a vacsora, kezemben a két tállal elindultam a terasz felé. Gondoltam, ott elég nagy tér van, majd az egyik sarokban leteszem az egyik tálat, a másik sarokban a másikat. Ahogy azt Móricka elképzelte. Letettem előbb Baba tálját, gondoltam majd eldolgozgat a kajájával, én meg átviszem a terasz másik sarkába a másik tálat. Baba nem úgy gondolta. Szerinte a másik tál kaja is csak az övé lehet, így mint a villám cikázott egyik táltól a másikig. Szerencsére ott volt a fiam, ő mentette meg a helyzetet azzal, hogy megfogta addig Baba nyakörvét, amíg Branco végzett a maga adagjával.

Hogy fogom én megoldani az etetést, ha egyedül maradok? Eddig is volt egyszerre két kutyám, Spagi és Dominika illedelmesen tudtak enni az etetőállvány két karikájába egymás mellé tett edényekből, nem volt ilyen vita közöttük, Dominika érkezésének első napján se.

Volt hogy három kutya evett együtt, soha egyik se nyúlt a másik táljához.

Erről az édes, aranyos, bújós kislányról, Babáról soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hárpia is tud lenni. Hogy fogom én megoldani ezeket a problémákat? Mások ilyenkor visszaküldik a menhelyre a kutyát, hogy nem fér össze a saját kutyájával. Na de nem szegény Branco tehet erről, hanem egyértelműen Baba. Na meg én, ha nem tudok rendet tartani közöttük...